- A Vademberek Ben Fogle-al című műsor egyik része kapcsán te jutottál eszembe. A műsorvezető Ben Fogle Srí Lankára látogatott, ahol egy brit állatorvos hölgyet látogatott meg, aki annak szentelte az életét, hogy a sziget kóbor kutyáit (ami nem kevés, kb 3 millió példányt jelent) gondozza, ellássa. Angliában nem érezte magát hasznosnak, mint állatorvos. Te, aki szintén állatorvos vagy, éreztél valaha ilyet, mint ez a brit állatorvos hölgy? Van olyan, hogy nem érzi magát elég hasznosnak, elég produktívnak egy állatorvos, és többet szeretne tenni az állatokért?
Szerencsére a szakmai életem már az egyetem elvégzés után azonnal elég színesen és változatosan alakult. Sok mindent nem úgy terveztem a pályám kezdetén, mint ahogyan végül sikerült, de az biztos, sosem unatkoztam és sosem bántam meg semmit!
Van egy kedvenc mondásom, amit sok esetben valóban hálával, vagy éppen egy soha véget nem érő nap derekán pikírt iróniával, olykor bosszankodva felsóhajtva szoktam mondogatni: „sosem szeretnék más lenni!”. Ezzel a mondattal szinte minden érzés kifejezhető, amit egy állatorvos a hazai lehetőségek nyújtotta körülmények közt megélhet. Voltam már a végtelenségig lelkes, kíváncsi, izgatott, hogy a következő perc vajon mit-kit-milyen új helyzetet rejt számomra, elégedetten boldog, ha sikerült valamit megoldani, és igen, könnyű megélni az érem túloldalát is rövid időn belül, amikor az ember tehetetlen, csalódott, elkeseredett, vagy csak végtelenül kimerült és teljes a tanácstalansága egy eset kapcsán.
Olyat még nem éreztem, hogy nem vagyok hasznos, de a kíváncsiságom, az álmaim mindig is tovább hajtottak egy steril, minden vizsgálati lehetőség kényelmes körülményeit felkínáló klinika védelmező falain túl.
- Aki követi önkéntes munkásságodat, az tudja rólad, hogy te nagyon nyitott vagy Afrikára, és jártál is Kongóban. Ahogy kint belekezdtél az önkéntes feladatokba, mit éreztél?
Afrika -állandó kihívásaival és vadságával- régóta a szívemnek nem csupán a peremén, a kellős közepén ül és arcátlanul pöffeszkedik. Ott minden más. Vagy mondhatnám úgy is, hogy semmi sem olyan, mint itthon, a megszokott közegünkben, bárkinek bármit takarjon is ez. Gondolhatnám, hogy ugyan, én már annyi mindent láttam, tapasztaltam, annyi helyen jártam már a nagy világban, és ennyi idősen jó eséllyel már van némi önismeretem is, mire, s-hogy fogok, hogy tudok reagálni, nagy meglepetés már nem érhet. Nos, ezt a mentalitást Afrikában teljesen el kell felejteni. Ott semmi sem az, ami, de hogy előre felkészülni bármire is képtelenség, az biztos. Végtelen nyitottsággal és alázattal kell oda érkezni, különben az embert minden irányból nagy csalódások fogják érni. Viszont, ha mindez megvan benned, örök, felejthetetlen élményben lesz részed. Egy új világ, egy új szemlélet, életfelfogás nyílik meg előtted, egy csodálatos tapasztalás, amiből rengeteget lehet tanulni és fejlődni általa. Talán ez az örök spontaneitás, a folyamatos kihívások tömkelege az élet minden terén, ami rabul ejtett már az első utam alkalmával is. A komfortzónán kívüliség állandó közege.
Kongó előtt számtalanszor jártam már Afrika más, könnyebben utazható, kiszámíthatóbb országaiban, de azok az utak a turista lét kényelmi körülményeivel voltak még kísérve. Szerettem volna valami ennél életközelibbet. Ahol nem a szépen rendezett kirakatok előtt állhatok és várhatom, hogy valamivel elbűvöljenek, kiszolgáljanak és aztán hazatérve büszkén mutogathassam, hogy lám ez is megvolt, ezt is megmutatták, hanem szerettem volna részese lenni annak az egésznek, amit már jó néhányszor kint láttam és tapasztaltam egy kényelmes védőburokból. Szerettem volna megtudni, hogy milyen az, amikor én próbálok nekik adni valamit, egyáltalán megpróbálni közös nevezőre jutni az ő gondolkodásukkal, mentalitásukkal. Megtudni, hogy amit én tudok adni, az valóban valami olyan-e, amire ott szükség van? Hogy tudok-e hasznossá válni nem csupán egy turista értékét odacipelve? Hogy tudok-e alkotó, teremtő részese lenni az ottani életnek, világnak?
Kongó nagy áttörés volt az életemben. Pontosan egy évvel a kongói utazásom előtt készültem egy tanzániai, állatorvos-missziós túrára. Életem legnagyobb vágya volt állatorvosként, a képességeimet odavíve eljutni álmaim kontinensére. Sajnos az az út három héttel az indulás előtt egy kiszámíthatatlan, hirtelen fellépő súlyos egészségügyi probléma miatt meghiúsult. A történteket azóta sem tudtam teljesen feldolgozni. Egyszerűen nem értettem, hogy ha valamire ennyire tiszta szándékkal, jó érzéssel és eltökéltséggel készülök, akkor ez elé miért gördül ilyen, még a lehetőséget is megsemmisítő akadály?!
Valahogy ki kellett ebből az érzésből zökkenjek, kellett egy új cél, ami kicsit más, de a körülményei és a törekvések hasonlók. Kellet egy új indíttatás, ami visszaadja a hitemet az Afrikával való közös munkában.
Így jutottam el Kongóba. Terv szerint egy nehéz sorsú családoknak, gyerekeknek otthonteremtést segítő programra jelentkeztem. De ahogy ismét megszületett bennem a szándék, a történet Afrikához szokásos módon elkezdett színesedni sok-sok nem várt fordulattal. Hamar kiderült, hogy az erre az útra verbuválódott hölgykoszorúból többen humán egészségügyben dolgoznak, és afrikai viszonylatban az én állatorvosi végzettségemnek is bőven hasznát lehet venni ilyen téren, tehát a lakhatás teremtési szándék hamar egy rögtönzött orvosi misszió lehetőségét is körvonalazta.
Sosem gondoltam, hogy valaha ilyenben lesz részem, de Afrika ismét nyitott egy új, eddig ismeretlen ablakot, nekem pedig csak el kellett döntenem, hogy benézek-e rajta.
És hogy mit éreztem? Ennek szavakba öntésére még azóta sincs megfelelő szókincsem, kifejezés módom! Csodálatos, elsöprő, örökre meghatározó élmény volt! És itt nem csak csupa jóra és teremtő szépre kell gondolni. A kint töltött pár hét alatt rengeteg nehézséggel, szélsőséggel, szívbemarkoló fájdalommal, akadállyal is meg kellett küzdenünk, de egy afrikai történetnek ez is a része és jó volt nem csak a kipúderozott változatot testközelből tapasztalni végre.
- Egy igazi kis Hercegre találtál kint, aki közös nyelv nélkül is be tudta lopni magát a szívedbe oly annyira, hogy jelképes örökbefogadója lettél Princenek. Mit adott és ad neked ez az Afrikáért Alapítvány által biztosított gyermek támogatási lehetőség lelkileg?
Prince-szel való találkozásom egy ismételten lehetetlen, igazi afrikai történet. Őszintén szólva ő talált rám, nem is én ő reá.
Éppen utolsó napjainkat töltöttük Kongóban. Az orvosi misszió második felében az Afrikáért Alapítvány kinshasai iskolájában végeztük a gyermekek malária és tífusz szűrővizsgálatait. Hosszú, minden tekintetben megterhelő, nehéz napok voltak ezek, ráadásul én magam is elkaptam egy gyomorfertőzést, ami szintén nem könnyítette a körülményeket. Kora hajnalban érkeztünk az iskolához, és sötétedésig tettük a dolgunkat. Rengeteg kisgyerek zsibongott folyamatosan körülöttünk, voltak, akik vizsgálatra vártak, s voltak, akik a kezdődő tanórára. Mindenki szép frizurával, tiszta egyenruhában érkezett, látszott rajtuk, hogy nagy érdem és megtiszteltetés az Alapítvány tanulójának lenni. A sok száz gyermek ölelő, csimpaszkodó forgatagában sokszor nehéz volt ugyanazzal a szempárral találkozni, nekem viszont akadt egy örökké visszatérő kedves kis ragacsos kezű kísérőm.
Prince minden reggel az elsők közt érkezett, céltudatos, rendkívül értelmes, okos kisfiúnak tűnt és hatalmas „Good morning”-gal köszöntött francia anyanyelve ellenére. Hamar állandó társammá vált, én vittem neki a reggelim felét, ő pedig árnyékként követett. Amikor dolgoztunk mindenben segített, vagy csak érdeklődve figyelt az ablakrácson át, hogy mit csinálok, és késő estig várta, hogy búcsút tudjon inteni nekem. Különleges kis srác volt az első pillanattól kezdve. Ahogy teltek a napok észrevettem, hogy ő nem egyenruhában jár, és a tanórák alatt is inkább engem követ.
Ahogy mondtad, nekem sajnos nem volt közös beszélt nyelvem vele, de amikor France Mutombonak, az Afrikáért Alapítvány és missziós utunk vezetőjének akadt pár szabad perce, együtt elcsíptük őt az iskola udvarán, aki nagy örömmel tolmácsolta mondandónkat egymásnak. Így tudtam meg, hogy Prince félárva és a családja nem engedheti meg magának, hogy iskolába járassák őt, pedig ő nagyon szeretne tanulni. Talpraesettsége céltudatossága teljesen lenyűgözte France-ot és engem is. Egy percig sem volt kérdés bennem, hogy mindösszesen egy itthoni ebéd árából szeretném számára biztosítani ezt a számunkra természetes, neki viszont igazán kiváltságos lehetőséget.
Prince a kivitt adományokból azonnal kapott egy kis iskolai csomagot, délutánra pedig az egyenruhája is megvolt már. Óriási öröm volt látni őt a padban ülve a kis társai között, letörölhetetlen volt a vigyor a csillogó szemű tekintetéről.
Ez volt az utolsó napunk az iskolánál, így vele együtt töltött utolsó nap is. Az események pillanatok alatt felgyorsultak, lehetőségem nyílt még gyorsan meglátogatni a családját, de csak a testvérei voltak otthon. Kuncogva, végtelen lelkesedéssel fogadták a hírt, hogy testvérüknek van egy magyar „mamma- Nórája”. Sajnos gyorsan ránk sötétedett, és nekünk vissza kellett sietni az iskola falainak oltalmába. Mivel Prince anyukája még dolgozott, amikor én náluk jártam, a nagy hír hallatára azonnal az iskolához sietett. Én már nem mehettem ki hozzá sötétben, de a magas vaskapura felkapaszkodva tudtam még lopva vele is találkozni, aminek nagyon örültünk mindketten.
Prince sorsát azóta is követem. Bár a vírus helyzet Kongóban is még nehezebbé tette a mindennapi életet, ő gyönyörűen fejlődik, nő, tanul és elszántsága töretlen. Hát nem csodálatos egy ilyen történet személyes részesének lenni?
- Állatorvosként itthon elsősorban vélhetően házi kedvenceken segítesz nap, mint nap. Szeretnél esetleg egzotikus állatokkal is foglalkozni állatkertben vagy vadasparkban?
A nyitottságom megvan rá, a szaktudásom és tapasztalatom sajnos kevésbé, mondhatni egyáltalán.
- Mennyire vagy nyitott a vadállatokra, és azok gyógyítására? Szakmailag – aki nem vadállatokkal foglalkozik mondjuk munkája során – mennyire okoz nehézséget vagy igényel plusz felkészülést, ha egyik napról a másikra mondjuk Afrikában kellene helytállnia, mint állatorvos önkéntes egy állatmenhelyen?
A nyitottságom, mint említettem megvan. Nem nagyon tudok elképzelni olyan állatorvost, akinek ez ne szerepelne az álmai, vágyai között.
Bár itthon is folyik egzotikus szakállatorvos képzés (így hívjuk a nem minden nap látott, kezelt, különleges állatokat összefoglaló néven), engem itthon más állatok mindennapi kezelése felé sodort az élet.
Sokan azt gondolják, hogy ez milyen kedves, szívmelengetően bűbájos hivatás. Állatkákat simogatsz és segítesz problémáikon, akik ezért biztosan hálásak is, ám ez azért ennél sokkal komplikáltabb és felelősségteljesebb szakma.
Hiába gondolom, hogy magabiztosan mozgok a házi kedvencek környezetében, még ott is nap, mint nap érnek meglepetések. Az állatoknak egyáltalán nem egyértelmű, hogy mi segítő szándékkal közeledünk feléjük, pláne, ha ennek érdekében még számukra sokszor kellemetlen vizsgálatokat is kell végzünk. Egy vadállat esetében ez a macera még nehezebben tehető elfogadhatóvá.
Vad-, egzotikus állatokkal foglalkozni óriási felelősség és igen is szükséges a mindennapi rutin az ő esetükben is, arról nem is beszélve, hogy nem lehet csak úgy egy kalap alá venni, hogy minden állat, állat és egy kezelési sémára az összeset felfűzni. Minden állatfaj, sőt sokszor még azon belül a fajták is más-más protokollt, kezelést, hozzáállást igényelnek, és erre azért illik megfelelően felkészülni. Még ha tudom is, hogy Afrikában minden segítő kéz elkél, biztosan szükségem lenne rá, hogy az adott területen jártas kolléga, esetleg ápolók-gondozók megosszák velem a tapasztalataikat, ahhoz, hogy a megfelelő idő után én is érdemi részese lehessek a hasznos munkának.
5+1 Ha kipróbálnád magad Afrikában, mint állatorvos, milyen állatokkal foglalkozó menhelyen vagy rezervátumban dolgoznál szívesen és miért?
Azt már megtanultam, hogy Afrikára nem lehet és nem is érdemes ennyire tudatosan készülni. Eddig akárhányszor így álltam ehhez a témához, mindig máshogyan alakult. Amikor kutyákat-cicákat szerettem volna gyógyítani, teljesen meghiúsult a tervem, bár oda, Tanzániába, a szerencsétlen történések ellenére mind a mai napig nagy szeretettel várnának. Ha lakhatási problémák megoldásában indultam segíteni, belecseppentem életem egyik legizgalmasabb humán orvosi missziós kalandjába, amit rendkívül élveztem és egészen más irányú élményekkel is gazdagabb lettem általa.
Most -Timi, a te segítséged által- képbe jött egy gepárdfarm. Ki ne jönne lázba egy ilyen lehetőség kapcsán? De az én életemben azt már el kell fogadnom: én tervezek, terveznék – Afrika pedig végez, és valamire minél tudatosabban készülök, annál nagyobb meglepetések érnek, tehát, ami a legfontosabb, hogy legyen és maradjon részemről a nyitottság!
(A felhasznált fotók Dr. Gazsi Nóra tulajdonát képezik. A fotók engedély nélküli felhasználása nem engedélyezett.)
