Az Állati önkéntesek sorozatunk következő alanya Bodó Kati. Kati négy gyermekes édesanya Magyarországon. Jó pár évig foglalkoztatta az önkénteskedés gondolata fejlődő országokban, míg végül rátalált az Afrikáért Alapítványra, mely szervezet lehetőséget adott neki, mint humanitárius turista. Így jutott ki Kongóba, ahol azóta már 3 kis bolt is az ő nevét viseli, és segítségével egy kongói fiú a kőfejtők kemény világából diplomás minisztériumi dolgozó lett.

1. Mikor és minek a hatására fordultál Afrika felé? Miért szerettél volna ott segíteni?

Két szálon futott nálam ezt a történet, egyrészt régóta foglalkoztatott az önkéntesség gondolta, hogy milyen klassz lehet segíteni egy fejlődő országban, de mivel családos vagyok, ezért nem tudtam mit kezdeni azokkal a lehetőségekkel, amik 3-6 hónapról szóltak. Másrészt mindig is vonzott Afrika, szerettem volna eljutni oda, de nem igazán turistaként, hanem valahogyan segíteni az ott élőknek. Akkoriban meggyőződésem volt, talán filmek hatására, hogy oda orvosok, nővérek és angol tanárok kellenek önkéntesnek és én egyik sem vagyok, szóval nem láttam, hogyan illenék a képbe. Nem ismertem senkit, aki ilyesmivel foglalkozott volna vagy ilyesmi iránt érdeklődött volna és sokáig nem is tettem komolyabb lépéseket. Aztán megtaláltam az interneten az Afrikáért Alapítvány egyik humanitárius turista útját, ami nagyon megtetszett.  Egy ilyen úton megismerhetem a smink nélküli Fekete-Afrikát és még valami jót is tehetek az ott élőkért és nem baj, hogy nem vagyok orvos. Akkoriban a legkisebb gyermekem 5 – 6 éves volt, ezért nem vágtam bele, mivel itthon nagyobb szükség volt rám, pár évet még aludt ez a tervem, de a vonzás az végig megvolt. Amikor a gyerekek nagyobbak lettek, akkor jött el az én időm Afrikában.

 

2. Kongóban rátaláltál afrikai “fiadra”, Andréra. André története szinte mesébe illő. Gyermekként testvéreivel egy kőfejtőben dolgozott éhbérért. Nem tudott írni, olvasni. Ma minisztériumi dolgozó, diplomás férfi, aki fenntartja családját, sőt tanítja őket a rólad elnevezett boltok vezetését illetően. Hogyan választottad Andrét? Miért pont őt kezdted el támogatni? 

Az Afrikáért Alapítvány oldalán az Örökbe fogadási programot 2015-ben találtam meg. Nekem nagyon megtetszett, hogy egy-egy szegény gyermek tanulását lehet biztosítani támogatóként. Már akkor is nagyon jó és hasznos célnak láttam ezt. Nagyon megörültem, amikor láttam, hogy olyan fiatalok is vannak, akik már egyetemen tanulnak és őket is lehet támogatni. Akkoriban nem voltak mély ismereteim Afrikáról, de úgy éreztem, hogy nagy dolog lehet, ha egy szegény gyerek eljut az egyetemig, azt segítséggel elvégzi és magasan kvalifikált lesz a szakmájában. Két ilyen diák volt akkor a honlapon. Tshava Tona, aki orvosi egyetemre járt és árva volt és André Mutuale, aki kőtörő családból származott, sok testvére volt és könyvelő szeretett volna lenni. Az alapítvány oldalán elég sok információ volt a srácokról, emlékszem nézegettem André családi fotóit, próbáltam értelmezni, hogy mit jelenhet a kőtörő család, mit jelenhet számára az egyetem, egyáltalán hogy lehetséges, hogy ő eljutott egyetemig. Sokat vacilláltam, hogy melyik fiút válasszam, többször is visszamentem a honlapra és végül azért választottam Andrét, mert úgy döntöttem, hogy egy orvost biztos sokan támogatnak, de egy könyvelőt biztos kevesebben. Ez volt a tárgyilagos magyarázat rá, de inkább volt ez egy érzés, hogy neki szeretnék segíteni. Így kezdtem el Andrét támogatni, beállítottam egy havi utalást, kaptam Andréról fényképet az Afrikáért Alapítványtól.

 

3. A neved alatt már 3 kisbolt nyílt Kongóban, mind a háromban André testvérei, családja dolgozik, hogy megélhetésük biztos legyen, és ne kelljen kőfejtőben robotolni, és kiszolgáltatott életet élni. Mennyire nehéz itthonról egy ilyen betanítást és a boltok nyitását koordinálni? 

2018-ban jutottam ki egy humanitárius turista útra Kongóban és az Afrikáért Alapítvány biztosította, hogy találkozhassam Andréval. Addigra már egymásba botlottunk az interneten és rendszeresen beszélgettünk egymással. Szerettem volna ajándékot adni Andrénak, de mivel akkoriban keveset tudtam róla, ezért megkérdeztem, hogy mit szeretne. Azt válaszolta, nagy tisztelettel, hogy neki nem ajándék kell, hanem munka és hogy szeretne egy kis húsboltot nyitni. Ehhez vittem ki pénzt magammal, amit az első találkozáson oda is adtam neki és én akkor azt hittem, hogy ez a történet itt véget fog érni.

De nem így történt, hanem ez csak egy nyitánya volt a közös, csodálatos kalandunknak. André ekkor már negyed éves egyetemista volt, sokat tudott, a boltot szépen el tudták indítani. Segíteni két fő területen kellett.

Egyrészt a tervezésben, azt a szemléletet kellett formálni, hogy nem napról napra élünk, hanem figyeljük a bevételeket, a költségeket, tervezünk, átgondoljuk a dolgokat, tudjuk merre tartunk, mi a célunk és hova szeretnénk elérni. Ezen a területen sokat sikerült Andrénak fejlődnie, de nem volt könnyű az ő afrikai kobakjába belerakni egy kis európai szemléletet és persze közben nekem is rengeteget kellett tanulnom Kongóról, a szegénynegyedek működéséről, a kongói gazdaság működéséről, az ő értékrendszerükről és logikájukról. Meg kellett tanulnom úgy tanítani, hogy az ő gondolkodásába csomagoljam az európai tudást. Hát ez hol sikerült, hol nem. Volt ebben kihívás mindkettőnk számára rendesen. Sokat segített nekem ezen az úton France Mutombo az Afrikáért Alapítvány elnöke, aki 13 éven át kísérte André útját és kitartóan válaszolt minden Kongóval kapcsolatos kérdésemre.

        

Másrészt André nagyon nehéz körülmények közül jön, még kongói szemmel is, ezért nagyon pici volt az önbizalma, rengeteg kudarc érte őt és a családját, nem hitték el, hogy valaha is talpra fognak állni. Ezért borzasztóan sokat dolgoztam azon, hogy André lássa, hallja és értse, hogy egy fehér ember hisz benne, egy fehér ember látja benne a potenciált, becsüli azért, hogy ő tanul, és elhiszi helyette is, hogy a kisbolt működni fog és dolláronként és kemény munkával igen is fel lehet állni ebből a gödörből. André rendkívül hálás volt minden jó szóért és tanításért, nagyon igyekezett mindenben megfelelni. Ahogy erősödött az önbizalma, úgy lett ő a családja vezetője és adta át az értékeket, amit tőlem hallott a családjának. Nem tudtam elégszer elmondani neki, hogy mennyire büszke vagyok rá, hogy mi minden tehetség van benne, hogy ő milyen értékes ember. Szorgalmasan mantráztam neki sok-sok szeretettel és szépen fokozatosan elhitte, hogy lehet, hogy ez tényleg igaz és ő tényleg képes rá.

Hogy mennyire volt ez nehéz? Őszintén? Hát nagyon. Én is az ismeretlenbe ugrottam és mire észbe kaptam több, mint 10 ember megélhetése függött tőlem egy olyan országban, ahol  csak 2 hetet töltöttem, teljesen más volt a kultúrájuk, teljesen más a gondolkodás módjuk és 6000 km-re voltak tőlem. Kongó teljesen instabil volt, akkor még Kabila diktatúrájában éltek, véres tüntetések voltak Kinshasában, a választások alatt 1 hónapra lekapcsolták az internetet az országban, nem tudtuk tartani a kapcsolatot. Azt sem tudtam, hogy mi történik az országban és a családdal. Kemény volt.

Akkoriban nem tudtam, hogy valaha lesz-e lehetőségem visszamenni Kongóba, csak azt tudtam, hogy köztem az André között egy nagyon mély és szoros kapocs van, az első utam óta az afrikai fiamként gondolok rá és igyekszem mindent megtenni érte, hogy boldogulni tudjon az életbe.

                                      

Az első boltnál nagyon intenzíven jelen voltam virtuálisan, minden döntést én hoztam és magyaráztam Andrénak, a második boltnál vezettem be azt, hogy elmondtam a véleményem Andrénak, de már neki kellett döntenie, hogy merre megy. Az elején nehezen vállalta ezt a felelősséget, de aztán belejött. A harmadik bolt előtt a Covid gazdasági hatásai miatt kritikussá vált a család helyzete és én előbb láttam ezt, mint ők, ezért itt megint belenyúltam, amíg el nem indult a 3. bolt és nem stabilizálódtak. Mostanában inkább csak anyukaként követem az eseményeket és már nem szólok különösebben bele. Azért néha még tanítok marketing trükköket vagy múltkor beszélgettünk központosított beszerzés előnyeiről, de André már önállóan vezeti a boltokat és a családját, nincs szükség rá, hogy belenyúljak vagy átvegyem az irányítást.

André már önállóan repül, nem kell fognom a kezét, csak óvó szemmel figyelem röptét és borzasztóan büszke vagyok rá.

 

4. Mi a legkedvesebb Afrika projekt számodra, amiben eddig részt vettél, és aminek a végeredményét/rész eredményét nagyon megható és meghatározó élményként tartod számon? (André történetén kívül) 

Rengeteg szép élményem és izgalmas kalandom volt Kongóban. Nehéz egy legmeghatározóbbat mondani…. De talán közös projektünk Dr. Tshavával – az Afrikáért Alapítvány orvosával – illik ide legjobban.

Legutóbbi önkéntes utamon egy családlátogatáson szembesültem vele, hogy az egyik lány Ketshia beteg. Nem érettem, hogy pontosan mi a baja, ezért megkérdeztem Dr. Tshavát, hogy tudja-e.

Ekkor szembesültem vele, hogy még Dr. Tshava sincs pontosan tisztába Ketshia állapotával, mivel a családnak nem volt pénze labor vizsgálatra vagy ultrahang vizsgálatra, de jó eséllyel vakbele van, immáron 5 hónapja, amit Tshava antibiotikummal kezel. Ezt sem értettem, hogy vakbelet miért antibiotikummal kezelnek, ezért beszéltem az alapítvány egyik missziós orvosával, aki elmagyarázta nekem, hogy az antibiotikum az egy darabig elnyomja a gyulladást, de a vakbelet 90%, hogy nem szünteti meg, így ezzel időt lehet nyerni, de hosszú távon egy műtetlen vakbélből bizony nagy baj lesz.

Ketshia elvesztette a szüleit és nem volt megélhetésük (pont ezért jártam náluk önkéntesként), ezért reménytelennek láttam, hogy a család megoldja a helyzetet. Végül abban maradtam Dr. Tshavával, hogy kifizetem a vizsgálatokat, aztán beszéljünk a továbbiakról. Tshava mindent elintézett és kiderült, hogy Ketshiának vakbele és maláriája is van. Dr. Tshava elmondta, hogy van egy kis kórház a környéken, ahol ő műthet egy orvosi csapattal és ott Ketshiát meg tudják operálni. Nagyon örültem, hogy nem idegen orvosokban kell megbíznom, hanem Tshava végig ott lesz, sőt ő végzi a műtétet és a lábadozás alatt is megfigyeli a  kislányt. Mindez persze pénzbe került, de szívesen kifizettem, mert nem láttam, hogyha én ott nem lépek, akkor mikor fog érkezni valaki, aki segíteni tud és nem lesz-e már késő. Az operáció sikeres volt, Tshava mindenről beszámolt nekem és örült a közös munkának. Ketshia azóta jól van, éppen érettségizik a College Othnielben és egészséges, mint a makk.

   

 

Ez a történet viszont ráirányította a figyelmem arra, hogy ugyan van rendelője Tshavának és rendszeresen mennek magyar adományok, hogy Tshava gyógyítani tudja a maláriás, tífuszos és egyéb betegségeket, de sok olyan gyerek van szegénynegyedekben, akiket műteni  kellene, de erre esélyük sincs. Tshava ezt megerősítette, sok kis betege van, akiken a műtét tudna segíteni, de nincs pénzük ezt kifizetni. Bizony fájó szívvel hallgattam, hogy gyerekek szenvednek vagy halnak meg, mert egy rutin műtéthez nem jutnak hozzá. Ugyanakkor  nekünk ott van kint Dr. Tshava, aki egy megbízható ember, jó orvos és meg tudja műteni a gyerekeket, csak a pénz hiányzik. És innen már össze is állt a fejembe, hogy lehetne indítani egy ilyen programot és mi magyarok segíthetnénk a beteg gyerekeken. Ezt az ötletet elvittem az Afrikáért Alapítványba, ahol nyitott fülekre találtam. Tavasszal volt egy pilot projektünk, ahol egy önkéntes társammal Balázs – Fülöp Emyvel két kisgyermek műtétet finanszíroztuk meg. A műtétek jól sikerültek, a háttér folyamatok jól működtek, Dr. Tshavával kiváló az együttműködés. Így most azon dolgozunk, hogy ezt a programot elindítsuk és műtéthez juttassuk azokat az alapítványhoz tartozó gyerekeket, akiknek a szülei ezt nem engedhetik meg maguknak.

Nekem ez a program jelenleg a szívügyem. Számomra szívfájdító az a tudat, hogy gyerekek szenvednek és nem jutnak segítséghez. Talán mert én is  édesanya vagyok, nagyon átérzem milyen lehet a kongói anyák helyzete egy beteg gyermekkel, akiért bármit megtennének, amire lehetőségük van, de ez kevés, hogy meggyógyítsák. Nagyon hiszek abban, hogy sokan vagyunk jó szándékú magyarok, akik beleállnak ebbe a programba és segítenek gyermekéleteket menteni Kongóban. Most még sok munkánk van, hogy a program elinduljon, de én bízom benne, hogy sikeres lesz és sok-sok gyermek fog újra mosolyogni, miután meggyógyult.

        

5. Mit adott neked eddig az afrikai önkénteskedés? Mivel lettél több?

Az én világomat alapvetően rázta meg Kongó. Megváltozott az értékrendszerem, más dolgoknak van prioritása az életemben, azt hiszem meg is változtam. Kongó nagyon jól fészket rakott a szívembe és szerintem beköltözött örökre.  Kongóban én a helyemen vagyok, nekem ott dolgom van, teljes vagyok, ezt érzem minden pillanatban, amikor kint vagyok. Amikor Kongóban dolgozom, akkor elsősorban a szívemet használom, hogy megértsem az embereket, hogy azonosulni tudjak a problémáikkal. A civil életben nagyon is reál munkám van, ezért számomra ez a kontraszt nagyon nagy.  Megtaláltam a helyem az Afrikáért Alapítványban, mint önkéntes, megvannak a feladataim itthon is és ma már tudom, hogy megtalálnak engem kint is a testhezálló feladatok. Hiszem, hogy jobb ember lettem.

Rengeteg jó és érdekes embert ismertem meg itthon, sok barátságom született Afrikának köszönhetően fantasztikus emberekkel, akiktől sokat tanulok Afrikáról, emberségről és segítség nyújtásról. Sokszor egymást inspiráljuk.  Kongóba is sokan vannak, akik kedvesek a szívemnek, akik várnak, hogy mikor megyek, akik hiányolnak, akik rám írnak, ha 1-2 hétig nem jelentkezek. Nagyon nagy örömmel megyek, ha lehetőségem van rá és őszintén tudok örülni minden apróságnak, amit kint segíteni tudok, jó szívvel teszem és jó érzés, hogy szükség van rám. Ráadásul ugye ott van André az afrikai fiam, akivel külön öröm találkozni és beszélgetni, minden közös pillanatnak nagyon nagy az értéke számomra. Rengeteg szeretetet kapok Kongóban, így minden utamról gazdagabban jövök haza.

Rengeteget tanultam a segítő munkáról, Afrikáról és persze legtöbbet Kongóról. Egészen máshonnan nézem a világot, mint a legtöbb európai ember és ez persze az itthoni életemre is kihat. Megtanultam Kongóban, hogyan lehet hinni és bízni a legreménytelenebb helyzetben is és hogy mindig minden helyzetből van kiút és hogy nekünk fogalmunk sincs, hogy milyen kivételezett helyzetbe vagyunk, hogy mennyi lehetőségünk van, hogy milyen nagy dolog, hogy kinyitod a csapot és folyik az iható víz, hogy van áramod és nem kézzel mosod a ruhákat, hogy az oktatás alanyi jogon jár a gyerekeknek és hogyha vakbeled van, akkor megműtenek. És ha már ilyen jó helyre születtünk, akkor szerintem kötelességünk egy picit visszaadni mindebből és segíteni ott, ahol nagyon nagy a szükség.

Segíteni kiváltság a jelmondata az Afrikáért Alapítványnak számomra azt jelenti, hogyha már ilyen kiváltságos vagyok, hogy van otthonom, van munkám, van mit ennem, akkor segítség azoknak, akiknek ez nem adatott meg.

 

5+1 Milyen kongói szokással vagy tipikus kongói dologgal tudsz a leginkább azonosulni? Gondolok itt például a család egységére, fontosságára, vagy éppen vallásosságra.

A család náluk a legfontosabb egység, mivel nagyon szorosan élnek együtt és szó szerint egymásra vannak utalva a túlélésért, ezért nagyon nagy az összetartás. Egy családban jellemzően sokan élnek együtt, sok a kisgyerek, megosztják a munkákat és mindig zaj van, szeretnek beszélni, szeretnek zenélni és táncolni és élvezik az életet, minden nehézség ellenére. A nagyobb nehézségeknél a hitük adja azt a hatalmas erőt, ami ahhoz kell, hogy mindent kibírjanak. A hit nagyon fontos szerepet tölt be az életükbe és maghatározó a mindennapjaikban.

Kongóban az emberek sokkal őszintébbek, mint mi. Nem takarják el az érzelmeiket, nem fegyelmezik magukat és kevesebbet játszmáznak. Ezáltal bizony könnyen kitör egy hangos veszekedés, de mivel meg is élik az érzelmeket, utána gyorsan el is csendesednek, ha kiadták a gőzt és megy tovább az élet. A szeretetüket és örömüket és sokkal könnyebben és erősebben kifejezik és ebben európaiként tényleg fürödni lehet Kongóban. Ha téged megszeretnek, akkor ők nagyon szeretnek és úgy árasztják ezt a szeretet, mintha forró kályha mellett üldögélnél egy fagyos téli napon és úgy istenigazából átmelegedsz legbelül.