Top

Bisztricsány Linda, dekoratőr, óvodapedagógus ès drámapedagógus. Részt vett a Szülők Háza pedagógiai programjának kidolgozásában, majd szabadúszóként drámaórákat, zenés és mozgásos foglalkozásokat, dràmàs gyerektàborokat tartott, ès tart jelenleg is az országszerte, illetve Budapesten is. Zenekarban játszott, énekel világzenei kórusban.

Nyolc èvig tagja volt egy alternatív színházi társulatnak, ahol különböző kultúrák meséit vitte színpadra. Az afrikai mesénk műhelymunkái alatt szeretett bele Afrikába, és évekig nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy meg kell tapasztalnia ezt a világot. Így gyűjtésbe kezdett, és a barátai, ismerősei támogatásának és biztatásának köszönhetően, és a Szülők Háza Ghána projektbe becsatlakozva megvalósult az álma, kijutott tanítani Ghánába.

 

 1. Milyenre számítottál itthon és milyen volt kint, élesben a ghánai élet? 

 

Mielőtt elutaztam, sokan nagyon féltettek, de én tudtam, hogy dolgom van ott, és, hogy minden rendben lesz. Valahogy éreztem: engem ott vár valami, ami nagyon nekem való…

Persze előfordult olyan is, hogy a repülőn ülve, nem jött álom a szememre a 11 órás út alatt, és folyamatosan az kattogott a fejemben, hogy: Én nem vagyok normális! Mit gondoltam? Egyedül – ráadásul nőként – mit csinálok majd Afrikában?  Mi lesz, ha igazuk lesz azoknak, akik óvva intettek ettől az egész utazástól? Mi lesz, ha baj lesz?

Elég talpraesett vagyok, hogy megoldjam majd? – és akkor elfogott rettegés. Aztán megérkeztem – bár nem volt zökkenőmentes az első pár nap – valahogy mégis sikerült megnyugodni, felvenni a ritmust. Furcsa mód megjelent bennem az otthonosság érzése, ebben az elképesztően más világban. Olyan volt, mintha már jártam volna ott, vagy mindig is oda készültem volna! Nem tudom! Furcsa volt.

Itthonról elképzelhetetlen a kinti világ… hiába néztem utána mindennek, aminek csak lehetett, blogokat, úti beszámolókat, könyveket olvastam, videókat néztem, szervezetek beszámolóit hallgattam, majdhogynem mindenkivel beszéltem, aki magyarként megfordult Afrikában. Vannak utazások, amikre nem lehet felkészülni! Ez is ilyen volt. Számítottam a zsúfolt, árusokkal teli utcákra, ahol autók, motorok száguldanak teljesen kaotikus módon az emberek között. A fullasztó, porral telt forró levegőre, a furcsa ételek illatára, az egymáshoz hatalmas gesztusokkal, és hangosan beszélő emberekre, a soha nem hallott nyelvek dallamára.

Számítottam gyomorrontásra, lázra, a szegénység és nyomor látványára, ami arcon csap és befészkeli magát a rémálmaidba. Számítottam a vízhiányra, szárazságra és arra, hogy ezt biztosan borzasztóan élik meg a helyiek. Számítottam különleges állatokra és növényekre az esőerdőkben, és a városokban egyaránt. Számítottam sok zenére, táncra. Számítottam nagyon sok mindenre, de arra biztosan nem, hogy az élet szeretete, a boldogság keresése és annak megragadása minden pillanatban jelen van az itt élő emberek életében!

2. Mi volt a legnagyobb kellemes meglepetés az országgal, ghánai emberekkel kapcsolatban, amit itthon nem is reméltél?

 

A tájak, a növényzet és a városok sokkal változatosabbak, és színesebbek, mint amire számítottam! Az emberek olyannyira befogadóak és kíváncsiak, olyan szeretettel és érdeklődéssel fogadtak, hogy az tényleg várakozáson fölüli volt!

Fantasztikus az is, hogy mindenféle nyelveken beszélő, más-más vallású emberek tökéletes harmóniában és elfogadásban élnek együtt. Mindegy hova jársz imádkozni, sőt, ha nem jársz, az sem zavar senkit, csak jó ember legyél.

Biztos voltam benne, hogy rengeteg élményt fogok kapni ettől az utazástól és az ott élő emberektől, azt is sejtettem, hogy meg fog változtatni ez az út.

És bár nem lettem vallásos, de egy kicsit mégis: ez az utazás hitet adott, reményt, és célt! Na erre aztán végkép nem voltam felkészülve! Megtanultam hinni az életben, és magamban!  Olyan céljaim lettek, amikbe eddig bele sem mertem gondolni, mert attól is megijedtem volna, ha csak eszembe jutnak. És most, nem csak eszembe jutnak, hanem tervezek velük, és hiszem, hogy sikerülni fognak! Ha arra gondolok, hogy milyen hihetetlen erőt, és elszántságot láttam az ott élők szemében, abban a kilátástalanságban, amiben sokan élnek, már az erőt ad! Nem lehet kérdés, hogy azzal az elszántsággal, amit tőlük tanultam, meg fogom tudni valósítani, amit szeretnék, nincs más lehetőség! Szeretnék visszamenni, amint lehet, és befejezni, amit elkezdtem, ami már nem „csak” annyit takar, hogy tanítok kint pár hónapot, hanem távlati célok hajtanak. A Szülők Háza pedagógiai program, amiben itthon is dolgozom drámatanárként – egy hosszú előkészítő folyamat után, ami évekkel az én utazásom előtt megkezdődött – rengeteget haladt előre, és úgy néz ki, hogy szélesebb körben is támogatásra talált.

Azon dolgozunk, hogy a kinti igényeknek megfelelően adaptáljuk az itthon több helyszínen is megvalósult pedagógiai programot, és így tudjunk segíteni a ghánai családoknak, szülőknek és gyerekeknek. Ez egy olyan nagyszabású terv, ami sokkal több családnak segít majd (ráadásul hosszútávon!), mint amit remélni mertem, amikor kimentem egy szem drámapedagógusként. Már ez az utazás is egy megvalósult álom volt, ha rövidebb ideig tartott is, mint terveztem, de olyan irányba mozdította el a gondolkodásomat a kin töltött idő, és tapasztalások, amiért egy életre hálás leszek. Viszont az, hogy ennek az útnak hála új célt kapott az életem, az tényleg felfoghatatlan!

Szívemmel lelkemmel e mögött a projekt mögött állok, mert nagyon megfogott a kinti világ, a csodás, pozitív gondolkodású emberek, és rendkívül építőnek és fontosnak tartok minden kezdeményezést, ami a helyiek életminőségét javíthatja, mert ahogy a Szülők Házában mondjuk: „Minden élet érték!”

 

 

3. Miben más és különleges ghánai gyerekeket oktatni, nekik foglalkozást tartani drámapedagógusként? 

 

Alapvetően gyerekekről beszélünk, akik szeretnek játszani, nyitottak az új dolgokra, elevenek és érdeklődőek. Mindent szeretnének tudni a Világról, így azt mondhatom, hogy nagyon könnyű volt tanítani ott kint is!

De persze teljesen más a kinti világ, más a kultúra, a társadalmi berendezkedés, a világlátás, másra van igény, vagy inkább mások a prioritások, más a gondolkodás. Így nagyon fontos volt a kint szerzett tapasztalatokat szinte azonnal alkalmazni, és beépíteni a módszertanba és programunkba, e-nélkül semmit nem érne az egész! Sokan mondják, akik kint jártak Afrikában, és én is azt tapasztaltam, hogy csak úgy tudsz ott valódi segítséget nyújtani, ha beszélgetsz az emberekkel az Ő igényeikről, hogy nekik mi lenne a fontos, mi segítene, és azok alapján tervezel. Kívülről elképzelni valamit és azt végig vinni teljesen értelmetlen lenne. Talán nem is lehet, vagy nem működne. Hosszú távon biztos nem! Csak, hogy egy példát hozzak arra, mennyire más itthonról elképzelni, hogy valamit ott megvalósítasz, és milyen meglepetéseket hoz mindez a gyakorlatban:

A drámapedagógia a képzeletre, elvont gondolkodásra, a szerepjátékra, asszociációs gondolkodásra és a feszültségre épít. A ghánai gyerekek többségének, nem nagyon vannak játékaik (nem kell ecsetelnem miért), így logikusnak tűnt az elképzelés, hogy a játékukban biztosan erősen támaszkodnak a képzelőerejükre, és mivel ez a drámajáték alapja, ezért könnyű dolgom lesz velük – gondoltam én. Nos…nem így játszanak a ghánai gyerekek, bármilyen meglepő is!  A játékaik többsége a mozgásra épít (tapsolás, ritmusok, éneklés, körjátékok, kézjátékok, fogók és ezek kombinációira épül), nem pedig a szerepjátékra, vagy képzeletjátékra. Így újratervezés történt: először a képzeletüket kellett „megtalálni és tornáztatni” kicsit, beszélgetni, mesélni, feloldódni, élményeket behozni, és egyszerű szituációkat eljátszani, eltáncolni, vagyis mielőtt belemerültünk volna a saját mesevilágunkba, előtte meg kellet tanítani Őket, hogy hogyan hozzuk létre a mese terét, amiben játszani tudunk. Később megtudni, mi érdekli őket, és ahhoz kapcsolni a játékok témáját. Ez a fajta képzeletjáték, később szerepjáték, a mi gyerekeinknél már sokkal kisebb korban kialakul, vagy inkább a Ghánában tapasztaltakból kiindulva, úgy fogalmaznék: ki tud alakulni, mert erre tanítjuk őket már egészen pici korban.

Persze Ghánában is elég hamar rákaptak a dolog ízére, csak nem onnan kellett indulni, ahonnan én azt, Európai fejjel kigondoltam.

A képzelőerő egy hatalmas kincs, amihez semmilyen eszközre nincs szükség, bárki élhet vele, csak el kell indítani a gyerekeket (akár felnőtteket) ezen az úton, és szárnyra kapnak!

 

4. Mi volt kint számodra a legnehezebb dolog lelkileg? Gondolok itt például szegény/árva gyerekek látványára, vagy akár betegségben szenvedőkre (ha láttál beteg gyerekeket).

 

Találkoztam nehéz sorsú gyerekekkel és családokkal, elképesztő történetekkel, amikkel nehéz volt megbirkóznom nekem is, nem, hogy belegondolni abba, hogy azok az emberek min mennek át, hogyan élnek. Találkoztam mozgássérült gyerekkel, akinek nyilván sokkal nehezebb élete lesz, mint az amúgy is nehéz körülmények között élő társainak. Sokaknak nincs pénzük nem, hogy az iskolát kifizetni, de a napi betevőre sem, és csak naponta egyszer, az iskolában kapnak ebédet (Ők, támogatók segítségével tudják kifizetni a tandíjat). Ez megviseli az embert. De valahogy ott nem szokás panaszkodni, és szomorkodni sem. Úgy vettem észre, hogy nem úgy élik meg az emberek a traumákat, mint mi itthon. Sok mindenre egyszerűen azt mondják: ez az élet! Elfogadják, ha valami rossz dolog történik, ahogy azt is, ha jó, és a jóra figyelnek, kihozzák a helyzetből, amit lehet. Hisznek abban, hogy ha tovább mennek az útjukon, akkor jó dolgokat fog hozni az életük (bár azt hiszem, Ők Istennek neveznék, nem pedig életnek), csak menni kell, csinálni kell és kész. Egészen máshogy gondolkodnak, mint mi, és ez a hozzáállás egy picit rám is átragadt. igyekeztem azt nézni, miben tudok segíteni, mit adhatok hozzá az ott létemmel a nagy egészhez, vagy egy-egy ember életéhez. Végül is nem szörnyülködni mentem!

Az pedig egy másik aspektusból volt nagyon nehéz, hogy rengeteg új élmény ért, amit nem tudtam igazán senkivel megosztani. Hiába próbáltam a barátaimnak, a családomnak átadni, hogy mi is történt velem, milyen élmények értek, miket érzek, mert annyira más a kinti világ, hogy aki nem járt még ott, annak nehezen érthető, értelmezhető sok helyzet, történet. Egyszerűen lehetetlen küldetésnek bizonyult.

 

5. Milyen a ghánai közbiztonság  Koforiduában? Milyen nyelven lehet a többséggel kommunikálni?

 

Ghánában az angol a hivatalos nyelv, de otthon törzsi nyelveken beszélnek egymással az emberek. A legtöbben az Akan nyelvet beszélik (de ott mindenki csak twi nyelvként emlegette) és ezen kívül még vagy 80 nyelv található meg az országban (erről elég nehéz értelmezhető információt találni…különböző nyelvcsaládok, nyelvjárások, mit fogadnak el különálló nyelvnek, mit nem…)

Az oktatás is angolul zajlik, ami egy iskolába kerülő gyereknél eleinte nyelvi nehézségeket okoz. Még úgy is, hogy az itt élőknek nagyon jó nyelvérzékük van, szinte akcentus nélkül mondtak vissza nekem magyar szavakat, mondókákat…

Gondolom a jó nyelvérzék, abból is fakad, hogy gyerekkoruktól kezdve elképesztő mennyiségű nyelvet hallanak maguk körül, másrészt abból is eredhet, hogy skandálva, ismételve tanulnak az iskolában, és persze a velük született muzikalitást sem hagyhatjuk ki a dologból.

Akik jártak már több afrikai országban, azt mondják, hogy Ghána biztonságos, és fejlett ország afrikai viszonylatban. Én nem jártam máshol a fekete kontinensen, de abszolút biztonságban éreztem magam, amikor utaztam az országban, és miután „letelepedtem” Koforiduában is. Vagy így pontosabb lenne a megfogalmazás: megfelelő körültekintéssel, és a helyiek tanácsaira odafigyelve, biztonságban tudtam magam. Ugyanis voltak arra utaló jelek, hogy ez a biztonságérzet nem mindig valós…például minden este sötétedéskor (este 6 órakor) bezárták az iskola nagy vaskapuját egy hatalmas lakattal, és a bejárati ajtókat is több szintes „védelmi rendszerrel” látták el (zárak, lakatok, keresztbe felszerelt vastag fagerenda). Sötétedés után nem nagyon engedtek egyedül mászkálni, de jártam kint este az utcán, és egyáltalán nem féltem! Szóval inkább a helyiek reakcióiból, viselkedésükből következtettem arra, hogy akadhatnak problémák…a saját bőrömön viszont ebből semmit nem tapasztaltam!

Egy esti utcakép annyiban különbözött a nappalitól, hogy a gyerekek nem az iskolában, hanem az út mentén játszottak, és sokkal több fiatal mászkált ilyenkor a szabadban. Általában valamilyen koncertre, egy utcai kifőzdébe, sörözőbe tartottak, vagy csak beszélgettek egy ház mellett üldögélve. Jóval kevesebb árus volt, az utak mentén, és kicsit átalakult az árukészlet (inkább kész ételeket lehetett venni, a gyümölcsök, zöldségek helyett). Viszont soha nem láttam részeg embereket, vitát, még csak komolyabb szóváltást, sem a 3 hónapos kint tartózkodásom alatt!

 

5.+1 Neked mi Ghána csodája, ha egy dolgot nevezhetnél meg? 

 

Jártam pár országban. bár nagyrészt Európán belül, és azt tapasztaltam, hogy mindegyik országnak, kultúrának van egy nagyon sajátos hangulata, és csodás világokra, hagyományokra, emberekre bukkanhatsz, olyanokra, amiket nem könnyű lefesteni, elmesélni, de történetekkel, tájleírásokkal, életképekkel, hangulatokkal, fotókkal, videókkal, ízekkel, emberi sorsok elmesélésével mégis sikerülhet megragadni az eszenciáját egy-egy országnak, kultúrának, ha nagyon ügyes vagy.

Afrikába, hogy úgy mondjam beletört a bicskám. Több mint egy éve jöttem haza, de még mindig teljesen a hatása alatt vagyok, és ások egyre mélyebbre, de csak nem találom a szavakat, amikkel le lehetne írni azt a valamit, ami olyan varázslatos ezen a kontinensen.

De, ha mégis valamit mondanom kéne, akkor azt mondanám, hogy a varázslat, az ott élő emberekben van. Varázslat, a szó átvitt és a szó szoros értelmében! Egyrészt nagyon sok törzsnek, embernek varázserőt tulajdonítanak…másrészt azért is, mert varázslatos az az életigenlés, amivel élnek és léteznek.

Az életigenlés alatt azt értem, hogy a jelenben élnek, megragadják az élet minden pillanatát, hogy kiélvezhessék azt: legyen az egy beszélgetés, közös főzés, mosás, piacon árulás, takarítás, áruszállítás, taxizás…mindegy mit csinálnak, ők élvezik közben egymás társaságát, és nevetnek, de rengeteget! Énekelnek és táncolnak bármikor, amikor alkalmuk adódik! Nem rágódnak a múlton, és nem aggódnak a jövő miatt (pedig lenne rá okuk), hanem a jelen pillanatot élik meg a lehető legtöbb energiával. Hisznek az életben és szeretik az életet!

A szomorú része az, hogy sokaknak a jelenben élés azt is jelenti, hogy napról napra élnek, nem belátható a jövő (a holnap). Az adott napra kell élelmet szerezni, az adott napra kell egy kis munka, egy kis víz…az adott napot kell túlélni, de nem csak túlélik a napot, és itt van a kulcs: hanem bármennyire is nehéz ott az élet, megélik a napokat! Megélik, minden szeretetüket, nevetést, reményt, boldogságot, erőt beleadva! És ez varázslatos!

 

(A felhasznált fotók Bisztricsány Linda tulajdonát képezik. A fotók engedély nélküli felhasználása nem engedélyezett.)