Top

Dr. Garai Cintia, biológus, a japán Kyoto Egyemen doktorált, az Amis des Bonobos du Congo (Kongói Bonobók Barátai) nonprofit szervezet tudományos tanácsadója, áprilistól a szervezet által létrehozott rezervátum igazgatója. Emellett a Wildlife Messengers nonprofit szervezet egyik alapítója (wildlifemessengers.org).

A mai napig Kongóban él, természetfilmeket készít helyi közösségeknek, iskoláknak, szervezeteknek. Célja, hogy ismeretterjesztő filmjeivel a tudományos kutatásból származó ismereteket nemcsak kutatóknak, de a nagy nyilvánosságnak és a döntéshozóknak is érthető módon közvetítse.

Kongói élete és a bonobókkal való közös munkája egy önkéntes asszisztens lehetőséggel kezdődött.

  1. Hány évesen voltál önkéntes Kongóban, ahol hónapokon át figyeltél meg Bonobókat? Hallottál korábban is a bonobókról vagy ott találkoztál velük először?

25 évesen voltam először önkéntes Kongóban, de már évekkel korábban a Kongó-medencébe akartam menni, nem feltétlenül Kongói Demokratikus Köztársaságba, de végül itt volt lehetőség úgy önkénteskedni, hogy nem kellett sokat fizetni, csak a repülőjegy és a vízum árát kellett összespórolni. 9 hónapot dolgoztam végül genetika laborban asszisztensként. Hallottam már a bonobókról önkénteskedésem előtt is, de nem gondoltam, hogy velük fogok valaha is foglalkozni. Nem tudtam sokat a viselkedésükről sem, itt találkoztam először vadon élő bonobó példányokkal. Túl sokat sem olvastam róluk korábban, mivel magyarul nem sok információt lehetett találni évekkel ezelőtt, az angolom pedig ekkor még nem volt annyira erős. Itt Kongóban tanultam sokat a viselkedésükről, és persze azóta rengeteget olvastam már róluk különféle tanulmányokat, publikációkat.

 

    2. Milyen felszereléssel vágtál neki nap, mint nap a kongói esőerdőnek, hogy követhesd a bonobókat, amíg vissza nem térnek a fészkeikhez? Illetve milyen feladatai vannak a követés során egy megfigyelőnek?

 

Nem sok mindent vittem magammal, mert napi 20-25 kilométert kellett megtenni (olykor többet). Egy kis hátizsák volt rajtam. Eleinte vizet is vittem, de aztán azt sem, sajnos nem szoktam sokat inni. Ha nagyon szomjas voltam, a kis erdei patakokból ittam, ami nem éppen veszélymentes, de mindig szerencsém volt. Ezek a kis patakok messze voltak a lakott falvaktól, nem voltak szennyezzetek. Volt nálam iránytű és a nyakamban egy nagyon profi távcső. A hátizsákomban jegyzetfüzetet, ceruzát (nem tollat, mert elmoss az eső), fejlámpát vittem magammal, néha volt nálam esőkabát is, bár, ha nagyon szakadt az eső, akkor az sem ért sokat. A fejlámpára azért volt szükség, mert hajnal négy óra körül kellett indulni, hogy mire kel a nap (hat óra), és elindulnak a bonobók, addigra megtaláljam őket és fészkeiket. Este pedig szintén szükséges volt a fejlámpa, mert hat óra körül lement a nap, és mire visszaértem a táborba hét óra után már sötét lett. Két keksz volt még nálam mindig, amikor úgy érzetem, hogy már nagyon éhes vagyok, akkor pedig egy darab szardínia konzervet vettem elő. Mindig jól jött a metsző olló, amikor az erdő mélyére kellett követni a bonobókat. Ami pedig nélkülözhetetlen lett volna, az a térkép. Ez egy vízhatlan, fóliázott térkép volt, amire felrajzolták a táborhelyünket és egy háromszög formában a bonobók területét.

Feladataim közé tartozott a bonobók követése, ami nem volt mindig egyszerű. Figyelni kellett a hangjukat, ha szem elől tévesztettem őket, de olykor olyan halkan mentek, hogy beletelt kis időbe, mire újra rájuk találtam. A térkép alapján próbáltam az iránytűvel tájékozódni, hogy visszataláljak egy-egy nap végére a táborba. A követés mellett a másik fő feladat a bonobók megfigyelése volt.  Így például feljegyezni, hogy hány órakor kelnek, melyik egyed mit csinál, mit eszik, ki, kivel kurkászik, hogyan pihennek, hogyan építenek fészket és mennyit.

Doktorandusz hallgatóknak segítettem, mint asszisztens. Gyűjtöttem nekik mindenféle mintát, többek között bonobó vizeletet is miniatűr pipettába. Ehhez víz lepergető levelet használtam, egyszerűen csak beálltam a bonbobókkal teli ág alá, és kivártam a pillanatot. A mintákkal teli pipettákat feliratoztam, dátummal, időponttal láttam el. Így végül is a hátizsák felszerelésemhez még felírhatunk pár eppendorf csövet, amibe a mintákat gyűjtöttem. Ez a folyamat tulajdonképpen az etológiában az ad libitum mintavétel folyamata.

 

    3. Meddig használják ugyanazt a fészket a bonobók, mikor építenek újakat, és mivel van összefüggésben, ha költöznek/újat építenek?

A bonobók nem úgy fészkelnek, mint a madarak, hogy abban élnek. Ők minden nap új fészket, azaz alvó, pihenő helyet készítenek. Este hat óra körül kezdenek fészket készíteni, mindenki magának. A nagyon kicsik az anyjukkal alszanak ugyanabban a fészekben. Másnap reggel hátra hagyva a fekhelyüket, tovább állnak. Az esti fészkek mellett vannak úgynevezett nappali fészkek is. Szeretnek napközben dél körül pihenni, ejtőzni, és esős napokon sincsenek mozgásban, szívesebben maradnak a fészkeikben. Ezek a fészkek nem száraz ágakból készülnek, egyszerűen a fák ágait hajtják be maguk alá. A fészkek alapján a populáció egyed számát is meg lehet becsülni, hiszen ahogy említettem is, a kölykök kivételével mindenki külön fészket épít magának.

 

    4. Napközben milyen veszélyekre kellett számítani megfigyelés közben az esőerdőben? Itthon fel lehetett -e készülni mind erre testileg és lelkileg?

 

Én igazából nem voltam arra felkészülve, ami ott várt rám. Anyukám jobban próbált felkészülni, bár neki sem sikerült 😊. Mindenki aggódott, én nem, és a fiatalok optimizmusával indultam el. Nem készültem igazán veszélyekre. Kint aztán megtapasztaltam, hogy a kongói esőerdőben a lehulló faágak jelentik a legnagyobb veszélyt. Itt a fák java része 40 méter magasra nő, súlyos ágai olykor letörnek, és a mélybe zuhannak. Sajnos ismerek olyan embert, aki lehulló ág miatt bénult le bonobó megfigyelés közben, mert eltört a gerince. A kígyómarás veszélye is fent áll, engem nem támadtak meg kígyók, de jó pár példánnyal találkoztam. Volt egy falusi, aki ott volt a táborunkban, és őt sajnos megmarta egy orrszarvú vipera, és belehalt. Amitől most a legjobban félek, ha a kongói erdőt járom, az az ember, a lázadó csoportok, a fegyveres csoportok. Itt – ahol önkéntes voltam – messze voltunk a legközelebbi falutól, kb. 25 kilométerre. Összességében azt mondhatom, hogy nem lehetett otthonról felkészülni. Az ott töltött idő alatt nem éreztem magam veszélyben, de a kor előrehaladtával, és azt látva, hogy mi történhet, ha valami balul sül el, én is egyre inkább aggódóssá, óvatosabbá váltam, de amikor neki vágtam 25 évesen, egyáltalán nem volt bennem félelem.

   

5. Milyen volt és mennyire (nem) felszerelt a szállás, ahová esténként visszatérhettél? Mindig ugyanoda tértél vissza, vagy ahogy „költöztek” erdőn belül a bonobók, úgy a te szállásod is mobil kellett, hogy legyen? Átlagosan hány km-t tették meg naponta indulástól a szállásig vissza?

 

A szállásunk egy nagyon egyszerű sátortábor volt. A sátrakon kívül volt egy fakunyhónk, ahol az egyetlen GPS készülékünket, a hozzá tartozó elemeket és a számítógépünket tartottuk, az internetre műholddal csatlakoztunk hetente egyszer-kétszer. Napelemmel töltöttük az elemeket, és a számítógép is innen kapott áramot. Az én e-mail címem nem is működött ott, a tábor e-mail címéről lehetett életjelet küldeni haza, de túlzásba nem vihettük, mert akkoriban még elég drága volt mindez.

Mindig erre a szállásra tértem vissza az erdőből. Egyszer volt róla szó, amikor nagyon messze mentek a bonobók a tábortól, hogy ha sokáig ennyire távol maradnak, akkor kénytelenek leszünk 10 kilométerrel lentebb költözni, hogy ne kelljen még többet gyalogolnunk naponta. Szerencsére nem sokáig maradtak tőlünk ennyire messze. Elég macerás lett volna lentebb költözni hozzájuk, mivel vinni kellett volna az élelmünket is, hiszen nem vadásztunk az erdőben. Naponta átlagosan 20-25 kilométert gyalogoltam, ezt heti hatszor, egy nap pihenő napom volt.

 

    5. + 1 A több hónapnyi önkéntes megfigyelés során mi volt a legnehezebb számodra lelkileg és testileg?

 

Azt hiszem, a privát tér hiánya volt a legnehezebb a kint töltött idő alatt, szinte sosem lehettem a táborban egyedül, de még a megfigyelés közben sem. Az a protokoll, hogy nem lehet senki egyedül az erdőben. Nem tudtam elvonulni, monoton napok követték egymást, de ez a monotonitás nem rossz értelemben értendő, az erdő az újdonság erejével hatott minden egyes nap. Utolsó napomon vissza kellett mennem a 25 kilométerre levő faluba (ahonnan indult a helyi gépem). Hajnalban visszamentem még a bonobókhoz elköszönni, akkor kelt fel a nap, még most is nagyon emlékszem az érzésre. Hihetetlen volt, hogy itt vagyok, és itt lehettem a kongói esőerdőben.

Megviselte az embert fizikailag az itt lét, 3 hónap után beteg is lettem, ahogy a többiek is, mivel nagyon aktívan igénybe vettük a szervezetünket. Amikor beteg lettem akkor is csak azon őrlődtem, h bírom-e ezt a munkát, elég jó vagyok-e ehhez. Mi lesz, ha nekem ez nem jön be, és mi van akkor, ha a legnagyobb álmom mégsem nekem való, mit csinálok akkor majd az életemmel?

 

(A felhasznált fotók Dr. Garai Cintia tulajdonát képezik. A fotók engedély nélküli felhasználása nem engedélyezett.)